Boldogan
bevackoltuk magunkat a szobáinkba. JongHyun kissé feszültnek tűnt a mai este,
de nem kérdeztem rá. Bárcsak megtettem volna. A Vámpírlovagom elfeküdt az
ágyon, már épp kezdtem hozzá bújni, amikor hirtelen rám nézett.
-
SungYeon... – felsóhajtott - ...valamit be kell vallanom neked...
Felültem
az ágyon, kérdőn néztem JongHyunra.
-
Mit? – szólaltam meg, mosolyt erőltetve magamra, remélve a legjobbakat.
-
Amikor először jöttem ide... – újra felsóhajtott - ...mikor TaeMin meglátogatta
MinYoungot...
-
Igen? – biztattam tovább. – Mit akarsz azzal a nappal? – pislogtam nagyokat.
-
Nem csak TaeMint kísértem el, hanem valamiről szerettem volna beszélni
veletek...
-
JongHyun? – kikerekedtek a szemeim, végképp összezavart. – Mi lenne, ha
egyszerűen fogalmaznál, és nem kezdenél hosszú mesékbe? – megfogtam a kezét, és
finoman megszorítottam.
JongHyun
rám nézett. Mélyen, egészen a lelkemig hatolt a tekintete most is. A vörös
szempár aggódva figyelte az arcom minden rezdülését. JongHyun nagyot nyelt. Egy
egészen más történetet kezdett el mesélni. Szótlanul hallgattam. A tekintetem
egyre homályosabbá vált a meséje alatt, a szívem egyre jobban összeszorult.
Fájt. Nagyon fájt odabent. Lassan felálltam az ágyról, és tettem egy lépést az
ajtó felé. JongHyun is felkelt az ágyból és lassan közelített hozzám.
Felemeltem a kezemet, hirtelen megtorpant.
-
Menj el... – válaszoltam alig hallhatóan.
-
Sung-ah... kérlek... – lépett közelebb egyet.
-
Menj... el... – ismételtem.
-
Ne tedd ezt!
-
Nem akarlak látni! – szóltam rá picit erőteljesebben. – Menj innen vagy nem
állok jót magamért!
-
Tudom, hogy hibáztam! – magyarázkodott.
-
Ez nem egy egyszerű hiba, JongHyun... – könnyek között motyogtam - ...hazudtál.
-
Kérlek, SungYeon, bocsáss meg!
-
Menj innen... – motyogtam még mindig.
-
Nem akarlak így itt hagyni, a Védelmeződ vagyok... – megremegett a hangja.
-
Meg tudom védeni magam! – mordultam rá, annyira, amennyire jelen pillanatban
képes voltam, de a könnyeim továbbra sem álltak meg. – Menj ki! Menj el! Hagyj
békén! – ideges-könnyes hangon magyaráztam tovább. – Nem akarlak látni! Tűnj el az
életemből olyan gyorsan, mint ahogy jöttél! – kiáltottam fel könnyek között.
JongHyun
egy pillanatra összerezzent. Minden erőmmel visszafojtottam a könnyeimet, nem
akartam, hogy lássa, mennyire fáj. Visszafogtam magam, de a legszívesebben
ordítottam volna. Belül így is volt. JongHyun még egyszer bocsánatot kért, a
kezem után nyúlt, de elrántottam, mielőtt még megérinthette volna. Egymásra
néztünk.
Az én tekintetem könnyáztatta volt, JongHyun vörös íriszei sem voltak a legtisztábbak. Bólintott egy aprót, majd végre távozott a szobámból. Térdre rogytam. Az arcomat a tenyereim közé temettem, végül utat engedtem a fájdalmamnak... egyelőre csak halkan. Nem akartam, hogy a lányok tudják.
Az én tekintetem könnyáztatta volt, JongHyun vörös íriszei sem voltak a legtisztábbak. Bólintott egy aprót, majd végre távozott a szobámból. Térdre rogytam. Az arcomat a tenyereim közé temettem, végül utat engedtem a fájdalmamnak... egyelőre csak halkan. Nem akartam, hogy a lányok tudják.
-
Miért?! – zokogtam magamnak – Miért tetted ezt... velem?!
Nem
bírtam tovább tartani magam, négykézlábra ereszkedtem, a homlokomat a padlóhoz
nyomtam. A könnyeim visszafordíthatatlanul útnak eredtek. Remegő lábakkal és
karokkal elkúsztam az ágyig. A fejemben JongHyun szavai zakatoltak... a valódi
oka az ittlétének. A harag és a fájdalom egyszerre szorította a mellkasomat, miközben
szinte még ki sem tette a lábát, máris hiányzott. Beleszerettem, anélkül, hogy
akartam volna. Tartozni akartam hozzá, pedig vonakodtam tőle. Kicsúszott a
lábaim alól a talaj, a kártyaváram lassan összeomlani látszott... örökre.
Felültem az ágyam végébe, és magam elé néztem. Remegtem. A haragom bizonyult erősebbnek, a bőröm szinte már lángolt. A könnyeim elporladtak, amint kicsordult egy. A kezeimet ökölbe szorítottam. Nem tudtam, hogy magamban tegyek kárt inkább, vagy égessek porig valamit. Talán magamat kellene porig égetnem. Az ordításomat fogcsikorgatással tartottam vissza. Nem akartam, hogy bármelyik húgom is megtudja, hogy mi történt most velem...de már késő volt. Az egyikük bombaként robbant be a szobámba. Azonnal megdermedt, ahogy meglátott az ágy végén ülni.
Felültem az ágyam végébe, és magam elé néztem. Remegtem. A haragom bizonyult erősebbnek, a bőröm szinte már lángolt. A könnyeim elporladtak, amint kicsordult egy. A kezeimet ökölbe szorítottam. Nem tudtam, hogy magamban tegyek kárt inkább, vagy égessek porig valamit. Talán magamat kellene porig égetnem. Az ordításomat fogcsikorgatással tartottam vissza. Nem akartam, hogy bármelyik húgom is megtudja, hogy mi történt most velem...de már késő volt. Az egyikük bombaként robbant be a szobámba. Azonnal megdermedt, ahogy meglátott az ágy végén ülni.
-
Unnie? – suttogta JiWon, ahogy beljebb lépett a szobába.
Azonnal
felkaptam a fejemet kissé remegő hangjára. Gyorsan letörölgettem a könnyeimet,
és nagyokat sóhajtoztam, hogy mielőbb csillapítani tudjam a zokogásomat...
eredménytelen volt minden próbálkozásom. Hiába szerettem volna, nem tudtam
elrejteni sem a fájdalmamat, sem pedig a könnyeimet. JiWon tökéletesen leolvasott
mindent az arcomról. Hiába faggatott, nem tudtam neki megmondani, hogy mi
történt. Még túlságosan fájt...
-
Min vesztetek össze, Unnie? Miért ment el JongHyun? – kérdezte pityeregve, a
szívem szakadt bele az ő fájdalmába is.
-
Mert... mert... – lenyeltem a könnyeimet - ...mert el... el kellett... – hogy' mondjam meg neki, újra nyeltem egyet - ...elküldtem...
JiWont
azonnal letaglóztam. Folyamatosan járatta a tekintetét az én szemeim közt,
kereste a választ, de nem talált rá. Képtelen voltam neki bármit is mondani.
Minél jobban faggatott, annál erősebben kezdtek hullani a könnyeim, annál
nagyobb lett a fájdalmam. Nem tudtam megnyugodni. Én küldtem el, mert
megbántott, és közben zokogtam, mert tényleg elment... azért, hogy ne bántson.
Belebolondultam a kínba és a hiányába. A fájdalomba, amit saját magamnak okoztam, de abban a pillanatban nem tudtam mást tenni. Nem akartam, hogy mellettem legyen. Egyedül. Csak egyedül, semmi mást nem akartam. JiWon magához ölelt, még inkább eleredtek a könnyeim, belekapaszkodtam JiWon testébe, és nem volt visszaút... utat engedtem minden fájdalmamnak, szinte már ordítottam a kíntól. Hasonló volt, mint amikor JiYong hagyott itt, de mégis más volt. Sokkal mélyebbről jött.
Belebolondultam a kínba és a hiányába. A fájdalomba, amit saját magamnak okoztam, de abban a pillanatban nem tudtam mást tenni. Nem akartam, hogy mellettem legyen. Egyedül. Csak egyedül, semmi mást nem akartam. JiWon magához ölelt, még inkább eleredtek a könnyeim, belekapaszkodtam JiWon testébe, és nem volt visszaút... utat engedtem minden fájdalmamnak, szinte már ordítottam a kíntól. Hasonló volt, mint amikor JiYong hagyott itt, de mégis más volt. Sokkal mélyebbről jött.
-
Biztos ezt szeretnéd? – kérdezte a legkisebb húgom.
-
Egyedül szeretnék lenni... – szipogtam válaszomat.
JiWon
még egyszer magához ölelt, megpuszilt, és magamra hagyott. Egyedül hagyott,
mert azt kértem. De valójában nem akartam egyedül lenni... egy valakire
vágytam, de nem volt mellettem. Elküldtem. Az ablakhoz támolyogtam, és az
éjszakai égre bámultam. Az összes csillag tökéletesen látszott, a hold nem volt
teljes, mégis bevilágította az egész eget.
-
JongHyun... – sóhajtottam az éjszakába - ...mert védeni akarsz, elmentél. De ki
fog megvédeni saját magamtól? – kérdeztem a csillagokat kémlelve.
Sehonnan
nem kaptam választ, hiába tettem fel az újabbnál újabb kérdéseket. A testem
lassan visszahűlt a normálisra, már csak a könnyeim folytak végig az arcomon.
Egész éjszaka potyogtak, lassan, komótosan, ahogy a nap tűnt fel egyre jobban a
távolban, és vette át a sötétség helyét a fényt. Eljöttem az ablakból.
Magamra zártam a szobaajtót, senkit nem akartam magam mellett tudni most.
Az ágyhoz mentem, a fejemre húztam a takarómat, és begubóztam. Hallottam, ahogy a húgaim felébrednek reggel, és engem keresnek. Hallottam a hatalmas sóhajukat, amikor JiWon közölte velük az éjszaka történteket. Kopogtattak. Nem nyitottam ajtót. Megint kopogtattak. Nem feleltem. Még egy kopogtatás, de ez már erősebb volt az első kettőnél. Erre sem reagáltam.
Az ágyhoz mentem, a fejemre húztam a takarómat, és begubóztam. Hallottam, ahogy a húgaim felébrednek reggel, és engem keresnek. Hallottam a hatalmas sóhajukat, amikor JiWon közölte velük az éjszaka történteket. Kopogtattak. Nem nyitottam ajtót. Megint kopogtattak. Nem feleltem. Még egy kopogtatás, de ez már erősebb volt az első kettőnél. Erre sem reagáltam.
-
Azt hiszed, hogy egy ajtózár visszatarthat, Unnie?! – termett mellettem
MinYoung.
-
Nem... – motyogtam még mindig begubózva.
-
Mi történt az éjjel? – leült mellém, és lassan kezdett kihámozni a rejtekemből.
-
Semmi... – motyogtam, és visszahúztam magamra a takarót.
-
A semmi miatt nem szoktál csigaházba bújni, Unnie... – jegyezte meg MinYoung.
-
Nem akarok róla beszélni... – motyogtam még mindig.
-
Este sem akartál JiWonnak... – újra elkezdte lehámozni a paplant - ...akkor
most mesélj nekem.
-
Nem szeretnék... – húztam még összébb magam.
-
Unnie, nem maradhatsz így... – sóhajtotta MinYoung, még közelebb fészkelte
magát hozzám - ...mi történt köztetek? Az edzésen még minden rendben volt...
-
Hm? – emeltem fel a fejemet.
-
Mi. Történt. Köztetek. Unnie? – kérdezte egyesével.
-
Hagyjuk... – morogtam, és visszabújtam arcommal a térdeim közé.
-
Nem, Unnie! – lépett fel erélyesebben a húgom – Nem hagyjuk! Most beszélni
fogsz!
-
Nem akarok! – reagáltam picit hevesebben.
-
Miért nem akarod megosztani velünk, ami fáj? Talán tudunk segíteni... –
MinYoung hangja egy pillanatra megremegett – Te mindig elvárod, hogy mi mindent
mondjunk el neked, de amikor neked lenne szükséged arra, hogy kiadd magadból,
soha nem akarsz róla beszélni...
-
Minnie... – néztem fel az Angyalomra.
-
Nem kell, hogy kímélj minket, Unnie... – halvány mosolyra húzta a száját, a
szemei könnyel teltek meg.
-
Tudom... – szipogtam könnyes hangon.
-
Akkor? Elmondod? – szorította meg a karjaimat.
-
Nem... – megráztam a fejemet - ...most nem... még... adjatok még nekem időt...
-
Unnie... – újra felsóhajtott.
-
Jól leszek... – tettetettem egy mosollyal megtoldva - ...mindjárt elmúlik.
-
Unnie... – MinYoung összeráncolta a szemöldökét - ...legalább magadnak ne
hazudj...
-
Mindjárt jól leszek... – ismételtem meg újra - ...szeretnék egyedül lenni...
-
Egyelőre... mert nem mutatsz hajlandóságot – bólintott finoman - ...de nem
úszod meg ennyivel, Sung-ah!
MinYoung
szorosan magához ölelt. Néhány percig ringatott a karjaiban, majd megpuszilta
az arcomat és a homlokomat. Felsóhajtottam, egy picit belebújtam a karjaiba. MinYoung
lazított az ölelésén, majd amilyen hirtelen megjelent a szobában, olyan gyorsan
távozott is onnan. A könnyeim újra potyogni kezdtek. Iszonyatosan fájt.
Őrjítően fájt. Tehettem volna ellene, de nem akartam... még nem... még nem
voltam kész rá, hogy tegyek ellene. Csak akkor fogom tudni elfelejteni, ha már
biztosan tudom, hogy mennyire fáj.
Lejjebb csúsztam az ágyban, még mindig összegubózva a takaróba, minél kisebbre, minél észrevétlenebbre húztam össze magam. Hol JiWon szavai zakatoltak a fejemben, hol Minnie mondatai visszhangzottak. Ha pedig nem az ő hangjaik csendültek fel emlékeimben, akkor JongHyun hangját hallottam a fülemben. Beleremegtem az emlékbe. Végignéztem, ahogy a nap lassan elhalad a szobám előtt.
A lányok tettek le az ajtóba ennivalót, de nem mentem ki érte. Nem volt étvágyam, és nem is volt kedvem enni. Míg az ég alja narancssárgán nem izzott, nem változtattam a pozíciómon. Lassan kiszáradt a könnycsatornám is, de még mindig tudtam volna tovább hullatni könnyeimet. Megint kopogtattak. Az ajtó felé néztem, olyan távolinak tűnt, mintha legalább tíz kilométer lenne az ágyam és az ajtó között.
Nem volt erőm felkelni. Ismét kopogtattak, majd a kilincs is mozogni kezdett. Egy pillanatra felbukkant TaeMin az ajtóban, elfordította a kulcsot a zárban, és már el is tűnt. Abban a momentumban, ahogy a Vámpírlovag eltűnt, az ajtó kinyílt. MinAh és JunHong lépett be rajta. MinAh azonnal az ágyhoz futott, és magához ölelt.
Lejjebb csúsztam az ágyban, még mindig összegubózva a takaróba, minél kisebbre, minél észrevétlenebbre húztam össze magam. Hol JiWon szavai zakatoltak a fejemben, hol Minnie mondatai visszhangzottak. Ha pedig nem az ő hangjaik csendültek fel emlékeimben, akkor JongHyun hangját hallottam a fülemben. Beleremegtem az emlékbe. Végignéztem, ahogy a nap lassan elhalad a szobám előtt.
A lányok tettek le az ajtóba ennivalót, de nem mentem ki érte. Nem volt étvágyam, és nem is volt kedvem enni. Míg az ég alja narancssárgán nem izzott, nem változtattam a pozíciómon. Lassan kiszáradt a könnycsatornám is, de még mindig tudtam volna tovább hullatni könnyeimet. Megint kopogtattak. Az ajtó felé néztem, olyan távolinak tűnt, mintha legalább tíz kilométer lenne az ágyam és az ajtó között.
Nem volt erőm felkelni. Ismét kopogtattak, majd a kilincs is mozogni kezdett. Egy pillanatra felbukkant TaeMin az ajtóban, elfordította a kulcsot a zárban, és már el is tűnt. Abban a momentumban, ahogy a Vámpírlovag eltűnt, az ajtó kinyílt. MinAh és JunHong lépett be rajta. MinAh azonnal az ágyhoz futott, és magához ölelt.
-
Unnie, miért csináltál ekkora baromságot? – kérdezte.
-
MinAh... – sóhajtottam - ...ne kezd te is...
-
De! Kapd meg tőle is azt, amit meg kell kapnod, Noona! – válaszolt JunHong.
-
Csak ezért jöttetek? – engedtem el MinAh derekát, és néztem rájuk.
-
Nem egészen... – válaszolt MinAh - ...elmondod neki? – pillantott JunHongra,
aki csak bólintott válaszul.
-
Mit? – néztem rájuk értetlenül.
-
Magatokra hagylak... – MinAh még egyszer megölelt, majd kettesben hagyott
JunHonggal.
-
Noona... – JunHong leült mellém, megfogta a kezemet.
-
Mit kell elmondanod, JunHong? – kérdeztem.
Feljebb
ültem az ágyon, mélyen JunHong szemeibe néztem. Megszorította a kezeimet, a
tekintete kissé homályossá vált. Megrémisztett. Ha JunHong szemei könnyesek,
akkor valami komoly dolog történhetett.
-
Ő is szenved, Noona... – suttogta.
-
Hogy'? – pislogtam nagyokat – Hogy’ érted? Mi az, hogy szenved?
-
Azt hiszed, hogy neki nem fáj, Noona? – kérdezte halkan. – Épp olyan ramatyul
van, mint te... bár... – féloldalas mosolyra húzta a száját - ...te elég
rosszul festesz jelen pillanatban.
-
JunHong... – sóhajtottam.
-
Noona... – megszorította a kezemet - ...mindketten szenvedtek, de te tudsz ezen
segíteni. Megkímélheted mindkettőtöket a fájdalomtól.
Elengedtem
JunHong kezét, megöleltem, és kimásztam az ágyból. Az ablakhoz sétáltam, és
elmerültem a lenyugvó nap sugaraiban.
-
JunHong... – suttogtam az ablakra.
-
Hm? – nézett utánam.
-
Tudod, hogy mit szeretnék... – motyogtam még mindig, majd JunHongra néztem.
JunHong bólintott, és becsukta a szemeit... én újra elmerültem a lenyugvó nap látványában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése