-
Szóval Sung-ah... – sóhajtott fel JiYong - ...hogy van ez a Védelmezősdi? –
kérdezte.
-
Oh, igen... – bólintottam - ...megígértem, hogy elmesélem neked... –
válaszoltam mosolyogva.
-
Valami olyasmi, igen... – mosolyodott el JiYong is.
-
Azonnal rátérünk, csak előtte szeretném meghallgatni MinAh beszámolóját... –
néztem a középső húgomra, aki még mindig összekulcsolt ujjakkal állt az Angyala
mellett.
-
Beszámoló? – kerekedtek MinAh szemei – Most? Nem ér rá? Hagynemost, Unnie... –
nyöszörögte.
-
Szeretnénk hallani mindannyian, hogy döntöttek a kapcsolatotokról... –
kérleltem.
-
Jah... hogy az... – egy pillanatra elvörösödött, JunHong-ra nézett, majd vissza
rám.
Felsóhajtottam, majd lassan felemelkedtem a kanapéról. Leültettem MinAh-t, majd szorosan mellette JunHong is elhelyezkedett. JunHong egyik karját MinAh derekára csúsztatta, másik kezével összekulcsolta az ujjaikat. Elmosolyodtak mindketten, halk sóhaj szökött ki MinAh ajkai között. JunHong szorosabban magához húzta a húgomat, lágy csókot lehelt fekete tincseire.
MinAh az arcát JunHong mellkasába fúrta néhány pillanatra, majd elvette róla a fejét, és a vállára hajtotta. JunHong is követte MinAh-t a mozdulatban, fekete tincseire hajtotta a saját fejét. Egymás elé meredtek. Kérdőn néztünk rájuk mindannyian. Megijedtem. Rettegtem, hogy MinAh mit fog mondani. Lehetséges lenne, hogy ellenzik a kapcsolatukat? De mielőtt bármit is szólhattam volna, MinAh megtörte a feszült csendet...
MinAh az arcát JunHong mellkasába fúrta néhány pillanatra, majd elvette róla a fejét, és a vállára hajtotta. JunHong is követte MinAh-t a mozdulatban, fekete tincseire hajtotta a saját fejét. Egymás elé meredtek. Kérdőn néztünk rájuk mindannyian. Megijedtem. Rettegtem, hogy MinAh mit fog mondani. Lehetséges lenne, hogy ellenzik a kapcsolatukat? De mielőtt bármit is szólhattam volna, MinAh megtörte a feszült csendet...
„Az
egész varázslatos volt. Minden úgy történt, ahogy a Nagykönyben meg van írva. A
szertartás a hagyományaink szerint zajlott le, minden tökéletesen meg volt tervezve.
A Bátyám és a Sógornőm ragyogtak. Boldogan néztek
egymás szemeibe. A hófehér öltönyeik vakítottak a napsugaraktól, de a szemük
ragyogása és a mosolyuk még vakítóbb volt. Egyetlen másodpercre sem tudtam
levenni róluk a szememet, az örömkönnyeim sem bírtak magukkal. A szertartás után
pedig ünnepeltünk... vagyis ők ünnepeltek, engem a Család fejei magukhoz hívattak, és beszámolót
kellett tartanom az elmúlt időről. Miért menekültem el? Miért nem
mentem vissza? Ki JunHong?"
MinAh egész testében remegni kezdett, ahogy elért a beszámolójának ezen részéhez. JunHong még szorosabban magához ölelte, még erősebben tartotta. Újra megpuszilta fekete tincseit, amitől MinAh egy picit megnyugodott. A húgom felsóhajtott, vett egy mély levegőt, majd nekikezdett a beszámolója második felének...ami leginkább érdekelt engem.
„A
menekülést felidézni, azt, hogy miért maradtam itt... Nehezen tudtam
belekezdeni. Előtörtek az emlékek. Újra egyedül
éreztem magam. Egyedül a Családommal szemben. Aztán kinyílt a terem ajtaja, és JunHong
sétált hozzám. Mielőtt még bármit megjegyezhettek
volna az okosok, JunHong mögém lépett, hátulról átkarolta a derekamat, és nem
volt hajlandó megmozdulni. Minden félelmem, minden aggodalmam elszállt abban a
pillanatban, ahogy átölelt. A fájdalmas emlékeket olyan könnyen elmeséltem,
mintha csak egy könyvet olvasnék fel. Aztán elérkeztünk az utolsó kérdésükhöz.
Hirtelen elhallgattam. JunHong szorított egyet a derekamon, megpuszilta a
hajamat, majd a fülembe suttogott... Elmondtam, hogyan találkoztunk, miért van
még mindig mellettem... de a mondandóm közepén félbeszakítottak. Közölték, hogy
meghozták a döntésüket, de azt csak velem hajlandók közölni, egy kívülálló nem
tartózkodhat a teremben. JunHong elengedett, még egyszer megpuszilt, majd
magamra hagyott velük...”
Már
majdnem lerágtam a körmeimet, amikor JunHong felemelte a fejét MinAh
tincseiről, MinAh pedig JunHong válláról.
-
Igen? – kérdeztem remegő hangon – Mi történt? Hogy döntöttek?
-
Nem engedélyezik? – szólalt meg ijedten MinYoung is.
-
Ugye nem? – kerekedtek JiWon szemei is.
MinAh
végignézett rajtunk, halvány mosolyra húzta ajkait, felsóhajtott, majd
JunHongra nézett. Ők is egymásra mosolyogtak, egyszerre fordították felénk a
tekintetüket.
-
A döntés... – szólalt meg halkan JunHong.
-
Úgy döntöttek... – reagált MinAh is.
-
Nem látják akadályát a kapcsolatunknak... – válaszoltak tökéletesen egyszerre.
Mázsás
súly esett le a mellkasomról. Azonnal MinAh nyakába vetettem magam, és olyan
szorosan öleltem magamhoz, mint még eddig soha. Elengedtem, és JunHongot is
megölelgettem nagyon erősen. A másik két húgom is megölelgette őket, utánuk
pedig a Védelmezőink is gratuláltak nekik.
JiYong
végig mosolyogva hallgatta MinAh beszámolóját, a szemében megannyi kérdés
tükröződött. Tudtam, hogy elérkezett az idő, hogy picit meséljek neki a
Védelmezőkről. Miért is vannak ők most mellettünk...
-
JiYong... – pillantottam rá, mire elkapta a fejét MinAh-ról, és rám nézett.
-
Igen? – kerekedtek sötétbarna szemei.
-
Kész vagy végighallgatni az én mesémet? – kérdeztem.
-
Igen – bólintott.
-
Oké – sóhajtottam – Ha valami esetleg nem világos, akkor szólj... –
mosolyogtam.
-
Rendben – újabb bólintás.
-
Emlékszel azokra a köpenyesekre, akik annak idején betörtek hozzánk?
-
Soha nem fogom elfelejteni... – motyogta maga elé.
-
Vérfarkasok voltak... – sóhajtottam.
-
Farkasok?! – rémült meg picit JiYong.
-
Azok... Vérfarkasok, akik ránk vadásztak.
-
Vadásztak? Úgy érted, hogy most már nem vadásznak?
-
Egy ideje már nem, mert SeungHyun és MinAh kikezelték őket...
-
Kikezelték?
-
A falka tizenkét tagú. A tizenkét Vérfarkasból nyolc Vadász, négy pedig Testőr.
Azok, akik minket támadtak meg azzal a nőszeméllyel, a Testőrei voltak. Viszont
később a Vadászok akartak végezni velünk... – felsóhajtottam - ...vagyis
leginkább velem.
-
Veled? Sung-ah? – felugrott a kanapéról, és hozzám rohant.
-
Ne aggódj! Minden rendben... – tettem a kezeimet a vállaira.
-
Biztos? – könnyes szemekkel nézett rám.
-
A családom megmentett... – mosolyogtam - ...ha ők nincsenek, akkor én sem
vagyok.
JiYong
magához ölelt, majd’ megfojtott, de mégis jól esett az ölelése. Lefejtettük
egymásról a karjainkat, JiYong visszaült a kanapéra, és kíváncsi szemekkel
hallgatott tovább. Mielőtt folytattam volna a támadásokkal, tömören felvázoltam
JiYongnak, hogyan találkoztam a lányokkal, utána pedig az ő támadásaikat
idéztem fel. JiYong pislogás nélkül hallgatta a mesémet, olykor bólintott
egyet, olykor mosolygott, olykor megrémült. De a leginkább akkor vált
homályossá a tekintete, amikor az én támadásom, majd annak következménye került
szóba.
Egy pillanatig haragos szemekkel nézett JongHyunra, amiért nem védett meg, de mielőtt még szóvá tehette volna, tisztáztam, hogy én voltam az, aki nem hagyta neki, hogy segítsen. JiYong megrázta a fejét, jelezvén, hogy a saját makacsságomnak köszönhetem a sérülésemet. A mesém végét pedig az edzésünkkel és a nyolc Vérfarkas együttes megjelenésével zártam.
Egy pillanatig haragos szemekkel nézett JongHyunra, amiért nem védett meg, de mielőtt még szóvá tehette volna, tisztáztam, hogy én voltam az, aki nem hagyta neki, hogy segítsen. JiYong megrázta a fejét, jelezvén, hogy a saját makacsságomnak köszönhetem a sérülésemet. A mesém végét pedig az edzésünkkel és a nyolc Vérfarkas együttes megjelenésével zártam.
-
Hát... – hatalmasat sóhajtott - ...eseménydús, az biztos.
-
Nem unatkoztunk... – elnevettem magam.
-
Sung-ah? – pillantott rám.
-
Igen?
-
Milyen edzés?
-
Erősödtünk... – válaszoltam egyszerűen.
-
Megmutatod? – kérdezte alig hallhatóan.
-
Meg! – bólintottam.
Ránéztem a lányokra, és a Védelmezőikre, beleegyezően bólintottak. Kimentünk a teraszra. JunHong az udvar közepére sétált, nyomában MinAh-val. Szembefordult velünk, kitárta éjfekete szárnyait. Még mindig ámulatba ejtett mindannyiunkat. JiYong pupillái hatalmasra tágultak, ahogy meglátta JunHong igazi Lényét. Egyetlen mozdulattal a karjaiba kapta MinAh-t, és felrepültek.
TaeMin MinYoungra nézett. Elengedte MinYoung kezét, majd a legidősebb húgom is az udvar közepére battyogott. Ugyanazzal a mozdulattal, mint JunHong, ő is kitárta hófehér szárnyait. JiYong a másik Angyalt is ragyogó szemekkel nézte. MinYoung elmosolyodott, majd ő is a levegőbe emelkedett. TaeMinre néztem, aki a másodperc tört része alatt tűnt el előlünk. JiYong összerezzent.
TaeMin MinYoungra nézett. Elengedte MinYoung kezét, majd a legidősebb húgom is az udvar közepére battyogott. Ugyanazzal a mozdulattal, mint JunHong, ő is kitárta hófehér szárnyait. JiYong a másik Angyalt is ragyogó szemekkel nézte. MinYoung elmosolyodott, majd ő is a levegőbe emelkedett. TaeMinre néztem, aki a másodperc tört része alatt tűnt el előlünk. JiYong összerezzent.
-
Ők így közlekednek... – elnevettem magam.
-
Közlekedünk? – szorította meg a kezemet a Vámpírlovagom.
-
Igen! – vigyorogtam.
-
Akkor te is így fogsz közlekedni mostantól... – súgta a fülembe, megremegtem a
hangjától.
SeungHyun
megfogta JiWon kezét, ők is követték az imént távozókat, és a füves részre
sétáltak. A Boszorkánymester megszorította a húgom kezét, a zsebébe nyúlt, és a
szokásos kis üvegcsét húzta elő belőle. A következő pillanatba lila köd
borított el minket, ők pedig eltűntek benne. JiYong rémülten nézett rám,
elmosolyodtam, és kinyújtottam a kezemet felé.
-
Sung-ah? – megremegett a hangja.
-
Nincs semmi baj... – mosolyogtam.
-
Hova lett JiWonnie? – kérdezte még mindig ijedten.
-
Fogd meg a kezemet, és megtudod...
-
Sung-ah...
-
Bízz bennem...
JiYong bólintott, majd tenyerét az enyémbe simította. Megszorítottam a kézfejét, miközben a fülébe suttogtam egy jótanácsot, hogy érdemes lenne becsukni a szemét. Másik kezemet JongHyun kezébe csúsztattam, az ő kezét is megszorítottam. Közelebb lépett hozzám, apró puszit nyomott a homlokomra. Lehunytam a szemeimet. Hűvös fuvallat. Egy apró szédülés. Egy gyengéd érintés. Amikor kinyitottam a szemeimet, már a tisztáson voltunk, JiYong kissé rémülten nézett még rám, majd bólintottam. A Védelmezők elléptek tőlünk, én a húgaimhoz sétáltam... JiYong pedig csak bámult ránk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése