2014. december 4., csütörtök

51. fejezet

          A feszültséget vágni lehetett a lakásban. Olyan volt, mintha megállt volna az idő, pedig peregtek a másodpercek az órán. Valahogy mégsem mert senki mozdulni TaeMin kijelentését hallva.

          - Felelj, Kutya! – kiáltott fel a Vámpírlovag – Kérdeztelek! – dühöngött.
          - Ta-Tae...Min... – motyogta MinYoung, karját a Vámpírlovag felé nyújtotta.
          - Ebből most maradj ki, Asszony! – reagált erőteljesen, miközben MinYoungra nézett.
          - Ne akarj harcba szállni velem, Vérszívó! – háborodott fel JongIn.
          - Ebből elég lesz! – állt fel az asztaltól SeungHyun, és a veszekedőkhöz sétált – A kakaskodással semmit nem értek el! – lépett közéjük.
          - Hyung... – morgott a Vámpírlovag - ...te ezt nem értheted! – mormogta szavait az orra alatt továbbra is.
          - Valóban nem érthetem, TaeMin... – pillantott a Vámpírlovagra - ...de mielőtt JongIn torkának esnél, megkérdezhetnéd erről az Asszonyodat... – nézett MinYoungra, majd vissza TaeMinre.
          - Miért kellene? – kerekedtek TaeMin vörös íriszei.
          - Ha akarna bármit is a Vérfarkastól, szerinted ilyen állapotban lenne? – biccentett mosolyogva MinYoung irányába.

          MinYoung mellkasa még mindig erőteljesen emelkedett fel és le, fejét a Vérfarkas és a Vámpírlovag között járatta. Lélegzetvisszafojtva néztük őket... TaeMin és JongIn egymást méricskélte, SeungHyun igyekezett rendet tenni köztük, MinYoung pedig az idegességtől lassan az ájulás szélére került. A nappaliban ácsorgók felé néztem. MinAh és JiWon egymás derekát átkarolva figyelték a civakodást, mögöttük LuHannal és JoonMyunnal. Tao idegesen fészkelődött mellettem, és én sem voltam a leghiggadtabb állapotomban. JongHyun vörös szemei TaeMint vizslatták... JunHong pedig láthatóan JongIn gondolatait fürkészte.

          - JongIn! – sétált előrébb LuHan.
          - Hyung? – kapta el a pillantását a Vámpírlovagról a megszólított.
          - Ideje indulnunk! – válaszolt határozottan.
          - Addig senki nem megy sehová, amíg nem kapok magyarázatot a kutya viselkedésére! – háborgott még mindig TaeMin, kezei ökölbe szorultak.
          - TaeMin-ah... – lépett mögé JongHyun, kezeit a vállára tette - ...most már csillapodj le!
          - Nem, Hyung! – fordult az idősebb felé.
          - De! – szorította meg finoman az egyik vállát – Csillapodj le! Foglalkozz a Menyasszonyoddal! Miért nem őt kérdezed meg a történtekről?
          - Hyung? – értetlenkedett a fiatalabb Vámpírlovag.
          - SeungHyun Hyung is mondta, hogy MinYounggal kellene tisztáznod legelőször a történteket.
          - ...és mi lesz a Farkassal? – pillantott TaeMin JongInra.
          - Azt bízd ránk, Vámpírlovag! – szólalt meg LuHan – Majd mi számon kérjük őt! – próbálta megnyugtatni.
          - Legyen! – biccentett aprót az ideges Vámpírlovag – Ezúttal megúsztad! – meresztgette vörös íriszeit a Vérfarkasra.
          - Engedelmetekkel! – hajolt meg finoman LuHan.
          - Elnézést a kellemetlenségért... – hajolt meg JoonMyun is.

          A Vérfarkasok elköszöntek mindannyiunktól. TaeMin fújtatva sétált fel-alá a nappaliban, MinYoung csak bámulta, ahogy idegesen jár-kel a helyiségben. MinAh és JunHong az emeletre vonult, majd néhány pillanattal később JiWon és SeungHyun is követte őket.

          - TaeMin-ah... – szólalt meg MinYoung - ...én nem akartam... – suttogta kissé könnyes hangon a szavait.
          - Tudom... – válaszolt az ideges Vámpírlovag - ...de akkor is dühít! Nem... nem kellett... – hirtelen elhallgatott, majd MinYoung szemeibe nézett.
          - Nem kellett volna megtörténnie? – kérdezte MinYoung alig hallhatóan, szemeit lesütötte.
          - Nem ezt akartam mondani... – felelt picit morogva.
          - Akkor mit? – pillantott fel a Vámpírlovagra.
          - Nem... – nagyot nyelt - ...nem neki... nem neki kellett... – motyogta zavarodottan - ...nem neki kellett volna... először...megcsókolnia... – utolsó szavát már csak suttogta.

          MinYoung megdermedt TaeMin vallomását hallva... engem is sokkolt, és láthatóan JongHyunt is váratlanul érte a fiatal Vámpírlovag vallomása. JongHyun a kanapéhoz sétált, halvány mosolyra húzta ajkait, és kinyújtotta felém a kezét... elmosolyodtam.

          - Hagyjuk őket magukra... – suttogta.
          - Szerintem is... – feleltem én is halkan - ...udvar? – kérdeztem.
          - Jó ötlet... – bólintott beleegyezően.

          Kezemet a tenyerébe simítottam... a hűvös érzésre megremegtem, mire még jobban elmosolyodtam. Az ujjait azonnal összekulcsolta az én ujjaimmal, és finoman megszorította a kezemet. Észrevétlenül kiosontunk a nappaliból, de csak a teraszajtóig jutottunk... illetve mögé. Mindketten kíváncsiak voltunk JongHyunnal, hogy mi fog történni most a bent maradtakkal.
          MinYoung és TaeMin csak nézte egymást... nem szóltak a másikhoz... végül némi habozás után TaeMin tett egy lépést MinYoung felé. Pontosabban szólva tökéletes közelségbe került az Angyal és a Vámpírlovag. A testük összesimult, a tekintetük egészen elmélyült. TaeMin megfogta MinYoung kezeit, hüvelykujjával cirógatta a kézfejét, a homlokát az övéhez támasztotta... egy picit elmosolyodtam, akaratlanul megszorítottam JongHyun ujjait, mire még közelebb húzódott hozzám.
          TaeMin lazított az ujjai szorításán, bal kezét MinYoung derekára csúsztatta, a húgom beleremegett a gyengéd érintésbe. Jobb kezével az arcélén simított végig, újabb remegéssel válaszolt MinYoung. TaeMin ujjai közé fogta MinYoung állát, hüvelykujjával egy lágy mozdulattal simított végig az alsó ajkán... mintha a bűnös csók emlékét törölte volna le.
          MinYoung szemei szinte azonnal lecsukódtak a gyengéd érintéstől, és sóhajtott egy hatalmasat. TaeMin finom mosolyra húzta ajkait, majd MinYoung homlokához hajolt. Lágy, megértő és törődő csókot adott a homlokára, mire az Angyal teste ismét csak egy remegéssel válaszolt. A Vámpírlovag a nyakára vezette MinYoung karjait, majd magához húzta, és szorosan átölelte őt. Egybeolvadt a két teremtés... egy Lényként ringatóztak a nappaliban, és bújtak egymás karjaiba.

          - Aranyosak... – mosolyogtam suttogva.
          - Nagyon... – válaszolt JongHyun - ...khm... Sung-ah... – szorította meg újra kezemet.
          - Mi az? – néztem a Vámpírlovagra.
          - Nem rám tartozik, tudom, de muszáj megkérdeznem, mert nem hagy nyugtot...
          - Nem történt semmi köztem és Tao között... – feleltem mosolyogva.

          JongHyun megkönnyebbülten sóhajtott fel a hallottakra, és újra megszorította a kézfejemet. Az emeleti ablak irányából pisszegést hallottam meg.

          - Unnie... – sziszegett MinAh az ablakból.
          - Mi az MinAh? – pillantottam fel.
          - Mit csináltok? – kérdezte suttogva, félig kilógva az ablakból.
          - Csak kíváncsi voltam, hogy kibékülnek-e... – feleltem mosolyogva.
          - ...és kibékültek? – bukkant fel JunHong MinAh mellett az ablakban.
          - Igen... – bólogattam - ...kibékültek. Minden rendben van...
          - Látod... – fordult JunHong MinAh-hoz - ...mondtam, hogy nem kell aggódnod... – puszilta meg az arcát.
          - Mondtad... de muszáj volt biztosra mennem... – válaszolta MinAh.
          - Na, elég lesz... – szakítottam félbe őket - ...visszavonulás nektek! – mosolyogtam.
          - Megyünk... – lépett hátrébb JunHong az ablakból.

          Még láttam, ahogy JunHong a karjait MinAh derekára simítja, és lassan visszahúzza az ablakból. Az ablak becsukódott. MinAh képességének hála... majd ők is összebújtak. A kiszűrődő fény pedig megszűnt a szobában.

          - ...és most? – szólalt meg a Vámpírlovagom.
          - Most semmi... – válaszoltam.
          - Csak megnyugtatni akartál az előbb? – húzott lassan hátrébb a teraszajtóból.
          - Mikor is? – tettettem az értetlent.
          - Amikor azt mondtad, hogy nem történt semmi közted és a Vérfarkas között... – válaszolta.
          - Vérfarkasok és Vámpírlovagok... – ráztam meg a fejemet - ...elképesztőek vagytok – mosolyogtam még mindig a Vámpírlovagomra.
          - Kérlek... Sung-ah... – nézett mélyen a szemeimbe, mindkét kezemet erősen szorította.
          - Feleslegesen aggódsz, JongHyun... – szorítottam meg ösztönösen a kezeit.
          - Soha nem lehet felesleges... – suttogta, majd magához húzott.

          Kezeimet a nyakára vezette, karjait a derekam köré kulcsolta. Szorosan ölelt magához, hiába számítottam hűvös érzésre, egyáltalán nem volt hideg a mellkasa... Még jobban összekulcsoltam a karjaimat a nyakán, arcomat a kulcscsontjába fúrtam. Foggal-körömmel tiltakoztam... eddig a napig. Tao felnyitotta a szememet, és rávilágított a saját érzéseimre.
          Valóban... ha tényleg közömbös lenne a számomra, akkor nem reagálnék remegéssel az érintéseire, nem nyugodnék meg a puszta jelenlététől sem. Nagyot sóhajtottam felismervén a saját érzéseimet... amiket már én is elfogadtam. Tartoztam valakihez, aki nem a húgaim közül volt való. A mai nap után hozzá akartam tartozni... a Vámpírlovaghoz, akinek a Menyasszonya voltam.

          - Sung-ah... – suttogott a fülembe.
          - Mondd... – motyogtam alig hallhatóan.
          - Eljössz velem holnap valahova? – még mindig a fülemhez hajolt.
          - El... – válaszoltam.
          - Köszönöm! – puszilt bele a nyakamba, majd lazított az ölelésén – Menj aludni... – tessékelt be a nappaliba.

          Még egyszer magamhoz öleltem, majd a kérésének eleget téve a hálószobám felé indultam. TaeMin elköszönt MinYoungtól, majd a legidősebb húgom is követett az emeletre, a két Vámpírlovag pedig a ma esti őrök szerepét töltötték be.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése