2014. október 8., szerda

22. fejezet

          Szinte beestem a lakás ajtaján, amikor végre hazaértem. Nem tudtam, hogy mi vár rám, mi lesz, ami otthon fogad, baljós előérzeteim voltak. Szerettem volna, ha most az egyszer nem lesz igazam, és csak túlaggódom az egész dolgot… de ismét tévedtem.

          - Hol van JiWon?! – rémült hangon kérdeztem a nappaliban ücsörgőktől.
          - Az udvaron… - felelte ijedt hangon MinAh.
          - Jól van? – kérdeztem kissé ideges hangon.
          - Igen… - sóhajtott MinYoung - …jól van, de… - elhallgatott.
          - Igen? – kerekedtek a szemeim, még idegesebb lettem.
          - Unnie… - szólalt meg MinAh - …mielőtt még felhúzod magad – folytatta – ígérd meg, hogy nem csinálsz balhét…
          - Miféle balhét?! – egyre idegesebb lettem – Mit titkoltok lányok?
          - SungYeon… - állt fel a kanapéról JunHong - …van itt valaki, akit meg kell ismerned.
          - KI AZ?! – mordultam rá JunHongra.
          - Unnie… - lépett be a nappaliba JiWon.
          - JiWonnie… - rohantam hozzá, és magamhoz öleltem - …jól vagy? Nem esett bajod?
          - Nyugodj meg, Unnie – suttogta fülembe – Minden rendben! Jól vagyok! – nyugtatott.
          - Mi történt JiWon? – lazítottam az ölelésemen, a szemeibe néztem.
          - Úgy tűnik… - kezdett bele - …igazad lesz, Unnie – sütötte le a szemeit.

          A többiek felé fordultam. Nem tudtam, hogy kinek a tekintete lesz árulkodóbb, mert mindannyian rémülten néztek rám. Hol JunHongra néztem, hol MinAh-ra pillantottam. A kezeik egymásba fonva, ujjaik szorosan összekulcsolva. Egy pillanatra elmosolyodtam… majd hirtelen visszacsöppentem a valóságba. MinYoungra néztem, mosolygott, de nem tudta elég jól leplezni a bajt. Újra JiWonra pillantottam. A szemei egyszer ragyogtak, egyszer aggódtak. Kezdett összeállni a kép… szépen lassan hátrébb léptem a legkisebb húgomtól, majd végignéztem a bandán.

          - Rendben van… - sóhajtottam egyet - …nyugodt vagyok. Lenne szíves valaki elmagyarázni, hogy pontosan mi történt? – folyamatosan járattam a tekintetem a szobában lévők között.
          - JiWon? – kérdezte JunHong – Elmeséled?
          - Az a helyzet, Unnie… - még mindig lehajtott fejjel beszélt - …hogy megtámadtak.
          - Kik?! – rémültem meg egy pillanatra.
          - Ugyanazok, akik MinAh-t… - suttogta maga elé - …pontosabban fogalmazva, olyanok voltak, mint azok, akik MinAh-ra vadásztak.
          - Nagyszerű – fújtattam.
          - De… - emelte fel a fejét.
          - De…? – ismételtem.
          - De… Seung… Hyun… megmentett… - alig lehetett hallani a szavait.
          - Seung…Hyun? – ráncoltam a szemöldökömet.
          - Igen – bólintott JiWon.
          - …és ő kicsoda? – lazítottam kicsit az arcvonásaimon, elvégre nyugodtnak kell lennem.
          - Öhm… - harapta be a száját JiWon.
          - Rajta, hadd halljam… - biztattam.

          Nem szólt, csak közelebb sétált hozzám, és megfogta a kezemet. Elmosolyodott, és elindult velem kézen fogva az udvarra. Legnagyobb meglepetésemre az udvaron egy magas, köpenyes alak várakozott. JiWon mosolyogva lépdelt az ismeretlen felé, én idegesen sétáltam mögötte…

          - SeungHyun… - szólította meg az ismeretlent - …ő itt SungYeon, a legidősebb nővérem.

          A köpenyes alak lassan megfordult, a tekintetünk találkozott. A pillantása egyszerre volt rideg és melegséget árasztó. Talán a köpeny volt, ami kissé félelmetessé tette. De közben barátságosnak mutatta magát. Még nagyobb kétségek kerítettek a hatalmukba, mint amikor JunHong jelent meg nálunk…

          - SeungHyun vagyok… - hajolt meg előttem - …örülök a találkozásunknak.
          - SungYeon – nyújtottam felé a kezemet.

          Kinyújtotta a kezét, a tenyereink egymásba simultak, illedelmesen meghajoltunk egymás előtt. A kötelező bemutatkozás után JiWon magunkra hagyott. Kételyek gyötörtek. Újabb támadás, újabb ismeretlen bukkan fel az életünkben.

          - SeungHyun – kezdtem bele - …mit tudsz rólunk?
          - Épp amennyit tudnom szükséges – válaszolta mély, kissé rekedtes hangon.
          - Egy kicsit pontosítanál… - oldalra döntöttem a fejemet, még mindig nem bíztam meg benne.
          - JiWon mutáns… - felelte - …MinYoung, azt hiszem, hogy így hívják az Angyalotokat – halvány mosoly jelent meg az arcán - …és MinAh boszorkány család sarja.
          - …és rólam mit tudsz? – faggattam.
          - Te is mutáns vagy, nem is akármilyen…
          - Mire gondolsz? – ráncoltam össze a homlokomat.
          - A tűzdémonok a legerősebb mutánsok közül valók… - barátságos mosolya még mindig nem lankadt.
          - Értem. Miről van még tudomásod? – kérdeztem higgadtan.
          - JiWon elárult néhány dolgot.
          - Mint például?
          - A Farkasokról… - sóhajtott - …illetve JunHongról is tett említést.
          - Akkor valóban annyit tudsz, amennyit tudnod kell.
          - Annyit, amennyit JiWonnie elárult nekem – a mosolya szélesedett, a szemei megcsillantak.
          - Mi a terved JiWonnal kapcsolatban? – érdeklődtem, bár választ nem igazán szerettem volna kapni.
          - Tudván, hogy milyen veszélynek vagytok kitéve… - bólintott - …szeretnék segíteni nektek, de mindenekelőtt megvédeni JiWont.
          - Még egy védelmező? – kerekedtek a szemeim – Hogyan tudnád megvédeni a húgomat?
          - Boszorkánymester vagyok, megvannak hozzá a megfelelő eszközeim – újra meghajolt.
          - Aham – bólintottam – Milyen eszközök lennének azok?
          - Egy kis mágia, egy kis varázslat… - mélyet sóhajtott - …és pszichikai áramütés.
          - Pszichikai áramütés?! – ismételtem meglepetten az utolsó szavait.
          - Igen. Ha szeretnéd, kipróbálhatod – kacsintott egyet.
          - Nem hiszem, hogy velem szemben hatásos lenne, de egy próbát megér – mosolyogtam én is, egyre szimpatikusabb lett ez az új védelmező.
          - Akkor hát… - felemelte a kezeit, és lehúzta róluk a kesztyűjét.

          A nappali felé néztem, a lányok és JunHong döbbenten ácsorogtak az ajtóban. MinAh erősen szorította JunHong ujjait, aki megnyugtatásul magához húzta a kishúgomat, és szorosan átkarolta. JiWon és MinYoung egymást átölelve néztek minket. JiWon félelemmel telve nézett rám, bár teljesen feleslegesen tette. Megkedveltem SeungHyunt, de kíváncsi voltam az igazi erejére.
          Közelebb léptünk egymáshoz, kinyújtotta a kezét, én is kinyújtottam. A tenyereink újra összesimultak, egy kicsit megszorította, a tekintetünk találkozott… Egy féltő szempárral találtam magam szemben, a testemben egy apró bizsergés lett úrrá, mire elmosolyodtam. SeungHyun tekintete azonnal megváltozott. Már nem aggódva nézett rám, hanem meglepetten. Még erősebben megszorította a kézfejemet, a bizsergés erősebbé vált, de még mindig nem okozott akkora fájdalmat, mint amekkorát SeungHyun szeretett volna, vagyis amiben reménykedett.
          Megfogta a másik kezemet is, azt is először finoman megszorította. Ismét erősebbé vált a bizsergés, de még mindig nem volt elég hatásos. Egyszerre szorított mindkét kézfejemen, ez már kicsit érezhetőbb volt az előzőeknél.

          - Ssszz… - szisszentem fel egy pillanatra - …ezt most már azért érzem – mosolyogtam.
          - Most érzed csak? – kérdezte meglepett hangon.
          - Igen – bólintottam.
          - Hát… - felsóhajtott, majd elengedte a kezeimet.
          - Öhm… - mosolyogtam - …van valami, amit még nem tudsz. Nem csak tűzdémon vagyok.
          - Igen, arra már rájöttem… - mosolyodott el - …de lehet, hogy előbb meg kellene nyugtatnunk a többieket, mert ha jól látom… - az ajtó felé pillantott - …JiWon mindjárt összeesik az aggodalomtól… - újabb sóhaj.
          - Igaz! – nevettem fel.

          SeungHyun visszahúzta a kesztyűit, újra kezet fogtunk, majd visszaindultunk a ház felé. MinAh erősen szorította JunHong karjait, amik még mindig MinAh mellkasán pihentek. JiWon újra és újra megszorította MinYoung ujjait, a tekintete lassan kezdett megváltozni.

          - Minden rendben! – léptem közelebb JiWonhoz, és fogtam meg a szabad kezét – Nem esett semmi bajom, megnyugodhattok.
          - Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte MinYoung.
          - Persze! – bólogattam hevesen.

          Magamhoz húztam JiWont és szorosan átöleltem. MinYoung is átkarolt mindkettőnket egy sóhajjal később, végül JunHong elengedte MinAh-t és hozzánk tolta óvatos mozdulattal. Megpuszilgattam mindhárom kishúgomat, majd SeungHyun felé integettem.
Beleegyezően bólintott, majd ő is csatlakozott a társaságunkhoz. Újfent a nappaliba sétáltunk, és elhelyezkedtünk a megszokott ülőalkalmatosságon. MinAh és JunHong szorosan egymás mellé ült le, az ujjaikat ösztönösen összekulcsolták. JunHong mellé JiWon fészkelte be magát, a legkisebb húgom másik oldalára pedig újdonsült barátunk, SeungHyun kuporodott, némi távolságot azért megtartva. MinYoung a kanapé legszélére ült, én pedig ismét csak ácsorogtam.
          Végignéztem a bandán, önkéntelenül mosolyodtam el. Az már biztos, hogy a támadásoknak legalább annyi haszna volt, hogy mindig előkerült valaki, aki segített rajtunk és mellettünk is maradt. Én is nyugodtabban indulhattam minden napnak, mert két húgomat teljes biztonságban tudhattam. MinYoungra meg majd én vigyázhatok. Már amennyire ezt tőlem telhető volt. Muszáj voltam visszafogni a túlórákat, ha tényleg mellette akartam lenni. Most már biztos, hogy a Farkasok minket akartak. Csak azt nem tudtam, hogy mégis miért.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése