2014. szeptember 23., kedd

3. fejezet

       Újabb napok teltek el lábadozással. Ahogy azt JiYong is szóvá tette, gyorsan regenerálódtam. A külső sérüléseim véglegesen eltűntek, a halántékomon lévőt kivéve. Egy bájos heg mindig emlékeztetni fog az emberek gyűlöletére. SeonWoong ígéretéhez híven minden nap eljött, megtornáztatta a lábaimat, ellenőrizte a korábbi külső sérüléseket.

       - Azt hiszem… - szólalt meg mély hangján SeonWoong - …ideje megpróbálni lábra állni.
       - Én is örülnék neki… - elmosolyodtam - …szeretnék végre segítség nélkül eljutni bizonyos helyekre.
       - Na, igen! – nevetett fel a szöszke – Akkor?... Kezdhetjük?

       Beleegyezően bólintottam, gyors mozdulattal lerántottam magamról a takarómat, majd nagy levegőt vettem erőgyűjtés gyanánt. A karjaim segítségével megemeltem a bal lábamat, az ágy szélére tettem, majd a jobb lábamat is a másik mellé raktam. Még egy nagy sóhaj, majd lassan lecsúsztattam a lábaimat az ágyról. JiYong és SeonWoong aggódva nézett rám, kinyújtották felém a karjaikat, de nem kérve a segítségükből, megráztam a fejemet.

       - Egyedül akarok felállni – szólaltam meg - …segítség nélkül.
       - Rendben… - suttogta a fiatalabb.
       - De itt vagyunk, ha esetleg meggondolnád magad – reagált a másik.
       - Köszönöm! – motyogtam.

        Összeszedtem minden erőmet, egyik kezemmel az éjjeli szekrényre támaszkodtam, a másikkal az ágy szélébe kapaszkodtam. Lassú és határozott mozdulattal kicsit feljebb löktem magam… az első próbálkozásom sikertelen volt, visszaestem az ágyra, hanyatt vágódtam rajta. A befogadóim egyszerre nyúltak utánam…

      - Nem! – kiáltottam rájuk – Meg tudom csinálni egyedül is!

      A haragom egy pillanatra úrrá lett rajtam, a testem azonnal égni kezdett, a szemeim szikrákat szórtak. Mielőtt még újra lángba borítottam volna az ágyneműmet, elfojtottam a dühömet, lecsillapítottam magam. A könyökeimre támaszkodtam, majd újra felültem az ágyon. Ismét megpróbálkoztam a korábbi mozdulattal, a szekrényt és az ágyat hívtam segítségül…
      Összeszorított fogakkal, kicsit a bútordarabra támaszkodva ugyan, de végre a saját lábaimra álltam… bár nem voltam a legstabilabb, de álltam…

      - Nagyon jó, SungYeon! – szólalt meg elsőként SeonWoong – Ügyes vagy!
      - Ide tudsz jönni? – kérdezte aggódó hangon szőke barátom – Csak három lépés, Sung-ah… - suttogta - …három.
      - Megpróbálom… - mélyen felsóhajtva válaszoltam.

      Finoman ellöktem magam a bútortól… néhány percig próbáltam megállni egyedül, a kezeimet ökölbe szorítottam, a megmaradt energiáimat is összeszedtem. Először JiYongra néztem, majd SeonWoongra… csillogó barna szempárok néztek rám, a mosolyuk még több erőt adott…
     Egy apró lépés… majd még egy… és egy harmadik…
     Nevetve borultam a megmentőim nyakába. Szorosan átkaroltak, majd lassan a szék felé támogattak, leültettek. Sikerült… lassan, de biztosan haladtam a teljes felépülés útján. Megkapaszkodtam a szék karfájában, megint megpróbáltam a lábaimra nehezedni.

     - Elég lesz, SungYeon! – fogta meg a kezemet az idősebbik – Nem szabad megerőltetned magad!
     - Így van! – JiYong megszorította a másik kézfejemet – Pihenned is kell…
     - Nem akarok… - ellenkeztem - …tovább akarom csinálni.
     - Fogod is, de nem most! – kicsit erősebben szorította meg a kézfejemet SeonWoong – Ha megerőlteted magad, akkor nagyobb kárt okozol, mintha türelmes vagy, és apránként igyekszel újra járni.
     - Nagyon jól haladsz – nyugtatott meg JiYong – Nem kell elsietni semmit sem!
     - Csak nem szeretnék a terhetekre lenni… - hajtottam le a fejemet - …már így is elég gondot okoztam nektek azzal, hogy befogadtatok.
     - Nekem ugyan nem… - nevetett fel az idősebb férfi - …szívesen látogatlak mindig, egyébként JiYongot is szem előtt tudom így tartani – finoman oldalba bökte az említett felet.
     - Én pedig örülök neki, hogy végre nem vagyok egyedül! – elmosolyodott.
     - Köszönöm, hogy ilyen jók vagytok hozzám! – egy pillanatra elhomályosult a tekintetem.

      Gyors mozdulatokkal letörölgettem a könnyeimet, a mosolyom mögé rejtőztem. Tényleg jobb lesz, ha most pihenek, elvégre egy hétig az ágyhoz voltam kötve, és nem lenne jó oda visszatérni… de az, hogy ezentúl már nem kell mindenhova elkísérniük, boldogsággal és megkönnyebbültséggel töltött el. Elég kellemetlen volt mindig valamelyiket megkérni, hogy kísérjen el az illemhelyre, a fürdésről már nem is beszélve… persze olyankor mindig JiYong kedves női ismerőse jött a segítségemre, de ő előtte is elég kellemetlen volt az egész tisztálkodási rituálé…
      Mindketten széles mosolyra húzták ajkaikat, két oldalról belém karoltak, majd lassan felemelkedtem a székből. Apró lépésekkel visszatámolyogtam az ágyamhoz, kényelmesen elhelyezkedtem benne, a két jóbarát pedig figyelmesen betakargatott.

      - Itt az ideje valami harapnivalónak! – csillantak fel a szemei a mindig éhes szőkének.
      - Való igaz… ebédidő – némi gyomorkorgás kíséretében jelezte a másik is.
      - Nem lehetne, hogy ezúttal ti is velem esztek… - félve kérdeztem az éhezőket - …olyan rossz mindig egyedül enni.
      - Ha ragaszkodsz hozzá – válaszolták egyszerre.

      Vigyorogva bólogattam rájuk, gyorsan ledobtam magamról a takarót. Letettem a lábaimat a földre, ismét karon fogtak, majd együtt elsétáltunk a konyhába. Az ébredésem óta most először hagytam el a barackszínű szobát, a fürdő és a mosdó a szobámból nyílt. Míg a kisebbik helyiség kellemes halványsárga színben pompázott, addig a fürdő melegséget árasztó terrakotta színben tárult elém… Szinte tátott szájjal sétáltam a fehér folyosón az eddig ismeretlen helyiségig.
      A konyha alig volt nagyobb a hálónál, barátságos és meghitt. Gyönyörű világoskék falak között találtam magam. Csupa egyszerű bútorokkal volt berendezve minden helység, így ez is. Otthonra leltem… nagyot sóhajtottam, majd kísérőim az étkezőasztalhoz vezettek. Elhelyezkedtem, ők pedig azonnal nekiláttak valamiféle betevő elkészítésének. Vicces volt, ahogy a két férfi némi ügyetlenséggel ugyan, de pompás ebédet kreált alig egy óra leforgása alatt.
      Bár a konyha kissé kaotikussá vált, de most nem ez volt a fontos. Az, hogy nem voltam egyedül többé. Bármennyire is furcsán hangzik, de úgy éreztem, hogy velük visszakaptam a családomat… ha nem is a szüleimet, de két testvért biztosan kaptam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése